A magyar orvosi nyelv a XVII. században, Szenczi Molnár Albert, Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Comenius Ámos
A tudományokat a latin mellett a nyugati világban egyre inkább a nemzeti nyelveken is megfogalmazták, a szakkifejezéseket megalkották. Hazánk ettől messze elmaradt, magyarul a tudomány még legfeljebb csírájában volt fellelhető. Ez a hátrányos helyzet késztetett nagy gondolkodókat nyelvünk, tudománynyelvünk tudatos fejlesztésére.
Szenczi Molnár Albert. Az úttörés érdeme Szenczi Molnár Alberté, aki nyelvtanaiban és szótáraiban megkezdte a tudományok nyelvének magyarosítását. Szótára, s különösen annak latin–magyar része egyáltalán nem hasonlít a mai kétnyelvű szótárakra, inkább értelmező szótár, sőt ismerettár, hiszen igen sok görög–római kultúrkörbe tartozó személynév és földrajzi név, tovább köznevek és szakkifejezések találhatók benne, bőséges magyarázattal. Példa személynevek magyarázatára (Hippócrates. egy igen jeles fő Orvos, az Cos Szigetbőlvalo.). Molnár Albert szótáraiban azonban nem csupán körülírásos magyarázatok, hanem új magyar szavak is találhatók (ágyékhártya [Diaphrágma]; gyermekágyas [puérpera]).
Apáczai Csere János. A XVII. században a legnagyobb nyelvújító, a szaktudományi nyelvek első kiművelője Apáczai Csere János volt, azzal, hogy a Magyar encyklopédiában (1653) és a Magyar logicatskában (1654) a tudományok fogalmainak magyar nevet igyekezett adni (lepény, [méhlepény], rostás csont [rostacsont], érszökés [pulzus]).
Apáczai azt tűzte ki célul, hogy magyar nyelven közölje a magyarokkal az összes tudományokat. Saját szavaival megfogalmazva: „hogy a magyar nyelven írt tudományos könyvek nélkül szűkölködő nemzetemen tőlem kitelhetőképpen segítenék, s oly könyvet adnék a magyar ifjúság kezébe, melyben az anyai nyelvén minden szép és hasznos tudományokat olvashatna”. Azt vallotta, hogy „nyomorult az a nemzet, mely tudományt csak idegen kútfőktől meríthet”. Anyagát – mint megjegyzi – latinul rendezte el, majd áttette a tudomány számára teljesen idegen magyar nyelvre. Egyedülálló szerepe volt a magyar nyelvű művelődés előmozdításában, a tudományok anyanyelvű megismertetésében és tanításában.
Comenius Amos. A korból figyelmet érdemel Comenius Amosnak az Orbis sensualium pictus (A’ Látható Világ) című tankönyve. Az Orbis pictus az enciklopédikus ismeretanyagot a gyermeki érdeklődésnek és szükségletnek megfelelően foglalja össze. Az Orbis pictus Comenius iskolahálózatának alsó és általános lépcsőfoka számára készült, és ennélfogva „mindenkinek minden oldalú” képzéséhez szolgált alapul. Éppen ezért foglalkozott munkájában kezdetleges anatómiai ismeretekkel is.
Pápai Páriz Ferenc. Egyebek közt négy könyvből álló, részben franciából, németből fordított, részben önállóan összeállított sorozatot (Pax animae, Kolozsvár, 1680; Pax corporis, Kolozsvár, 1690; Pax aulae, Kolozsvár, 1696; Pax sepulchri, Kolozsvár, 1698) írt, amelyben a világi ember békéjéhez, testi-lelki harmóniájához ad útmutatást. Közülük a Pax corporis (A test békéje) az első magyar nyelvű nyomtatott orvosi könyv. Benne a természettudományos gondolkodás ötvöződik a népfelvilágosító szándékkal. Pápai Páriz szakkifejezései, Apáczai Enciklopédiájával ellentétben, nagyrészt azonosak a XVI. századi orvosi könyv (Lencsés György: Ars Medica) szakszókincsével, bár azt ő sem ismerte, hiszen azt írja, hogy az késztette a könyv megírására, hogy „tudtomra e’ matériáról való Irás a’ mi nyelvünkön nem lévén”. Új szavai és kifejezései egyszerűek, világosak, könnyen érthetők (párlás, hánytató, homlok ér), de törekedett is erre, hiszen nem tudósoknak írta könyvét, hanem a házi cselédes gazdáknak, s gazdasszonyoknak és az ügyefogyott szegényeknek.