A nyelv fogalma. A nyelv, képletesen fogalmazva, testet öltött emberi gondolat; szórendszer és szóhasználat a gondolatok (az elme működésének) közvetítésére. Megnyilvánulhat beszédben, írásban és jelbeszédben – voltaképpen ezek eszköze.
Megjegyzés: A tagolt beszéd, a nyelvhasználat képessége kizárólagosan emberi sajátosság: biológiai adottságunk, gének közvetítik. „Az ember nyelvbefoglalt létező” – írta Heidegger.
A nyelv összetevői. A nyelv elemkészletből és nyelvhasználati (nyelvtani) szabályokból áll. Az elemkészlet a szórendszer, amely a hangokat (fonémák, betűk), szótagokat, szótöveket és toldalékokat (szóelem, morféma) és a szavakat (szókészlet) foglalja magában. A szórendszer nyelvhasználati (nyelvtani) szabályok szerint szerveződik mondatokká, mondatok pedig szöveggé. Az írott nyelv mesterséges szabályozása a helyesírás.
A nyelv felépítése. A nyelv nem egységes: változatai (nyelvváltozatok) vannak. A nyelvváltozatok egymástól többé-kevésbé eltérő nyelvi rendszerek – együttesen alkotják a nyelvet. Három fő nyelvváltozat különböztetünk meg:
• a köznyelv (írott és beszélt),
• a társadalmi nyelvváltozatok (réteg- és csoportnyelvek, valamint a szaknyelvek, tudománynyelvek),
• a területi nyelvváltozatok (nyelvjárások).
_________________________________________________________________________________________________________________
Köznyelv A nyelv jobbára egységes, a beszélőközösség minden tagja által értett, elfogadott és használható, írott és beszélt nyelvváltozata.
Szaknyelv A szaknyelv valamely szakma kifejezéstára, a szakma művelésének, a szakmai kapcsolattartásnak az eszköze, amely a köznyelvtől alapvetően fogalom- és szakszókincsében tér el, de előfordulnak sajátos nyelvtani szabályai is. A szakfogalmakat, szakkifejezéseket jellemzően a szakemberek alkotják, a szaknyelv tehát többségében művi nyelv. A szaknyelvi fogalmak, kifejezések közül többet-kevesebbet csak az adott szakma művelői értenek; ezt nevezzük szakzsargonnak (tolvajnyelvnek), a szakma sajátos nyelvhasználatának.
A szaknyelv a szakma kialakulásával, fejlődésével jön létre, és ahogy a szakma, úgy a szaknyelv is folyamatosan változik, gyarapodik. A szaknyelv tükrözi az adott szakma eseményeit, tevékenységét, vagyis a szakma tükre. Részszakmák kialakulásával a szaknyelv is rétegeződik.
Tudománynyelv A tudományok nyelve a szaknyelvek legkiműveltebb formája, egyéb szakmák nyelvétől lényegében rendszerezettségében különbözik: nemzetközileg összeállított nevezéktanai, fogalomtárai vannak. Szokásosan szókincsében is jóval nagyobb más szaknyelveknél.
Mindegyik tudomány egyetemes, nemzetközi, közös – nemzetközileg használt – szókészlettel. Ezt nevezzük tudományok nemzetközi nyelvének, amely ma az angol nyelv; korábban a latin volt.
A szaknyelvek jelentősége többrétű:
• A szakmák művelésének alapfeltétele. Minden szakma/tudomány művelésének a feltétele a kiművelt szaknyelv/tudománynyelv. A szakma és nyelve egymást feltételezi, egyik sem létezhet a másik nélkül.
• Az egyéni és a társadalmi műveltség kútfője, hiszen a műveltség más szakmák szókészletének, szakfogalmainak és a szépirodalom gazdag ismerete. Saját szakmájában mindenki tanult, ám a jártasság más szakmákban már csak a művelt ember jellemzője (pl. valamely orvos, mérnök zenei, irodalmi, nyelvészeti műveltsége, történelmi, közgazdasági ismeretei stb.). Minél kiterjedtebb valakinek vagy valamely közösségnek, társadalomnak a szaknyelvi és szépirodalmi ismerete, annál műveltebb.
• Az ismeretek terjesztésének, a közösség felvilágosításának eszköze. Felgyorsult világunk rohamosan növekvő tudásanyaga a szaknyelvekben fogalmazódik meg, ezért az emberek tájékoztatása, az ismeretek terjesztése, a felvilágosítás (például egészségügyi) csak a szaknyelvek szókészletével lehetséges. A szaknyelv tehát az ismeretek terjesztésének, a társadalom tájékoztatásának eszköze is.
Az ismeretek továbbadására, megfelelő tájékoztatásra közismert, főleg nemzeti szakszavak, szakfogalmak kellenek, az idegen, felemás szakkifejezések erre nem vagy kevésbé alkalmasak. A hiányosan tájékoztatott társadalmak (nemzetek) óhatatlanul lemaradnak, és ezzel együtt nyelveik versenyképessége is csökken.
• A köznyelvi szókészlet kútfője. A köznyelvi szókészlet százezres, a szaknyelveké együttesen milliós nagyságrendű, és szüntelen növekszik. Érthető, hogy a köznyelv ezekből táplálkozik: ugyanis azok az új szakszavak, amelyeket a közösség minduntalan használ, beépülnek a köznyelvbe, közszóvá válnak.
Réteg- és csoportnyelvek A nyelv társadalmilag (kedvtelés, időtöltés, életkor, sportolás, szórakozás stb. szerint) rétegeződő csoportjainak a sajátos nyelvhasználati formája, amely eltérő szó- és kifejezéskészletében különül el a többi nyelvváltozattól (diáknyelv, sportnyelv, kártyázás, barkácsolás, bélyeggyűjtés nyelve stb.).
Nyelvjárás A nyelvjárás (tájnyelv, dialektus) „általános meghatározás szerint egy adott nyelv azon változata, amely a
(tájnyelv) nyelvterületnek csupán egy részén használatos” (1). Teljes értékű nyelvváltozat: a nyelvjárást beszélők mindennapi életének minden nyelvi kifejezési szükségletét kielégíti, s megvannak mindazon feladatai (megismerés, közlés, kapcsolattartás), amelyek a köznyelvet is jellemzik. Fontos szerepe az önazonosság-jelölés a nyelvközösségen belül: a szűkebb közösséghez tartozás kifejezése, jelzése. A nyelvjárások szókészletének egy része azonos a köznyelvével, jóllehet kiejtésük jelentősen különbözhet, de attól eltérő szavai is vannak, és némileg a nyelvtanában is más lehet.
A nyelvjárások, a beszédváltozatok színesítik, gyarapítják anyanyelvünket (tájszavak), s nemcsak a közösségek múltjának, művelődésének őrzői, hanem nemzeti műveltségünk lényeges emlékei is (2). A nyelvjárások korábban a magyarban is kizárólagos nyelvváltozatok voltak, a magyar köznyelv is nyelvjárásokból, nyelvjárások ötvöződésével alakult ki alapvetően északkeleti nyelvjárásokból (Sárospatak, Debrecen). A magyar írott köznyelv kialakulása a reformáció után vett nagy lendületet, s a reformkorban jutott el a szabályozásig.
.
A nyelvjárások a nyelvi egységesülés és helytelen lenézettségük (beleértve a nyelvjárási beszélők lenézettségét is) miatt visszaszorulóban vannak. Pedig a tájnyelveket ápolni és nem irtani kellene. Tapintatlanság, sőt műveletlenség jele a nyelvjárási beszélők és beszédük lenézése. A tájnyelvek használata nem helyteleníthető, még tájidegen környezetben sem, de bizonyos nyelvhasználati színtereken természetesen az igényes köznyelven célszerű írni és beszélni. A nyelvjárást beszélők voltaképpen (belső) kettős nyelvűek: nyelvjárásukat és a köznyelvet is beszélik. A nyelvjárások a magyar nyelvközösségben szinte kizárólag beszélt nyelvváltozatok.
_________________________________________________________________________________________________________________
A szépirodalom nem nyelvváltozat, hanem művészi céllal készült írás, nyelvművészet: a szavakból alkotás művészete.
A nyelvi norma. Bármely nyelvváltozat eszményi formája, amelyet közmegegyezéssel a legmegfelelőbbnek vélnek. A köznyelvi norma a köznyelv eszményi formája: ez a legkiműveltebb, szabályokban rögzített, az oktatás és a szépirodalom nyelvhasználati formája, a legtekintélyesebb, mintául szolgáló nyelvváltozat, ezt tanítjuk az idegen nyelvűeknek.
A nyelv természete. A használt nyelv él, egyetlen eleme sem állandó, szakadatlanul módosulhat, változhat. Befogad szavakat, de el is veszít. Minden szónak története van: valahonnan jött, valamikor keletkezett vagy alkották, majd változott, és újra átalakulhat, ámde el is halványulhat, eltűnhet. A nyelv bizonyos mértékig változik a szerkezeti (mondattani, alaktani és hangtani) rendszerében is, csakhogy ez a folyamat sokkal, de sokkal lassabb: évtizedeket, sőt emberöltőket is igénybe vehet. A nyelv bármely elemének változása maga után vonhatja más elemrendszereinek a módosulását, például a nyelvhasználat változásait követik a nyelvtani szabályok átalakulásai is.
A szókészlet gyarapodása. Két útja van: az idegen szavak átvétele és a belső szóalkotás.
• Az idegen szavak átvétele nyelvi egymásra hatás következménye, amely viszont a kultúrák találkozásának kísérőjelensége (3). Az idegen szavak idegen kultúrát közvetítenek, s ez a nyelvben is nyomot hagyhat, különösen, ha egyszerre özönlenek a nyelvbe. Manapság inkább a szaknyelvi idegen (angol) kifejezések árasztanak el bennünket, a tudomány nemzetközi voltából adódóan. A nyelvünkbe már beépült idegen szavakat jövevényszavaknak nevezzük. Az idegen szavak beépülését hangtani, szerkezeti hasonlóságuk segíti, nyelvidegen – a magyartól eltérő hangtani szerkezetű – szavakat jóval ritkábban fogadtunk, fogadunk be, illetőleg a befogadás feltétele a szó bizonyos hangalaki változása kell, hogy legyen. A képzett szavakat az anyanyelvet beszélők könnyebben felfogják („világos szavak”), szemben az idegen, ún. „homályos” szavakkal.
• A belső szóalkotásmódok közös jellemzője, hogy a nyelvben már meglévő elemek felhasználásával hozunk létre új szóegyedeket. A szóalkotási műveletek a beszélőközösségben magától, természetes módon és folyamatosan mennek végbe. Tudatossá és mesterségessé a magyar nyelv történetében a nyelvújítás időszakában, a XVIII–XIX. század fordulóján váltak ezek a folyamatok, amikor is a magyar nyelvközösség eljutott abba a szakaszba, amelyben tudatos szándékkal kívánta fejleszteni, a nyugati nyelvekkel azonos teljesítőképességűvé tenni a magyar nyelvet.
Az idegen szavak és a belső szóalkotásmódok viszonyára nézve megfontolandók Kiss Jenő szavai: „Igen, vegyünk át szükség esetén szavakat más nyelvekből is […], de ahol célravezető, törekedjünk saját nyelvi elemekből építkezni” (3).
A nyelvhasználat. Az élő nyelv használatában létezik, ezért mondjuk, hogy a nyelvhasználat a nyelv lélegzése. A nem használt nyelvet holtnyelvnek nevezzük. Amelyik elemét a nyelvnek nem vagy csak kevéssé használjuk, a biológia törvényeinek megfelelően sorvad, és ki is kophat. Amely szót nem használunk folyvást, például idegent mondunk helyette, előbb-utóbb eltűnik. Ha sok szó tűnik el, a nyelv hiányossá válhat, elveszítheti versenyképességét; végül kiszorul, és nyelvváltás lehet a következmény. Természetesen az ilyesmi nem egyik napról a másikra, hanem emberöltők távlatában következhet be.
• A nyelv versenyképessége. A nyelv feladata az emberi tudás kifejezése. Csak az a nyelv megfelelő, amelyek képes az ismeretek zömét saját elemkészletével kifejezni. Amelyik nyelv erre nem alkalmas, kiszorul, másik nyelv veszi át a helyét. Ezt nevezzük a nyelvek versenyképességének.
IRODALOM
1. Kiss Jenő Nyelvjárások, regionális nyelvváltozatok. In: Kiefer Ferenc (szerk.) Magyar nyelv. Akadémiai Kiadó, Budapest 2006:517–48.
2. Benkő Loránd Nemzet és anyanyelv. Osiris Kiadó, Budapest 1999:21.
3. Kiss Jenő Idegen eredetű szavak. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.) Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Budapest 2003:188–9.