█ XVII. SZÁZAD
A XVII. század végén megjelent az az orvosi lexikon, amely a következő évszázadokban a legnépszerűbbnek bizonyult, és amely ma is a leghasználhatóbb az orvostörténész számára: Stephanus Blancardus Lexicon medicum novum graeco-latinuma (Amszterdam, 1679), amely egyebek közt olcsó árának is köszönhette pályafutását. E mű szintén nem szűkölködött kiegészítésekben és bővített újrakiadásokban. Hallében, 1739-ben a kiváló Iohann Heinrich Schulze átdolgozásában jelent meg immár a szóértelmezés mellett etimológiákat is nyújtva. Ennek a műnek XVIII. században azután számos latin, illetve német nyelvű bővített kiadása is napvilágot látott.
Újabb gyökeres változást hozott az orvosi nyelv fejlődésében a XVII. század. Ennek részben módszertani, tudományos, részben társadalmi okai voltak. Ekkoriban alakultak ugyanis azok a szaktudományok (farmakológia, élettan, patológia, toxikológia, orvosi kémia), amelyek már önmagukban is önálló szakszókincset alakítottak ki. A kémia és a fizika szókincsének összekapcsolódása az orvostudományéval különösen nagy hatásúnak bizonyult, gondoljunk csak a flogiszton, oxigén, elektron, nuklein szavakra. Más tudományok, például a zoológia, mineralógia, botanika korabeli rendszertanai (Linné) is óriási hatást gyakoroltak az orvosi nyelvre: az újfajta növénytani és gyógyszertani osztályozás és nevezéktan például a materia medica szókincsét forradalmasította, a mikroszkópos kutatás pedig az élet- és szövettanét. A növénytani eredmények hatására kifejezetten linnéiánus orvosi és szakkifejezési rendszerek is születtek, például J. B. M. Sagar (1702–1778) Systema morborum symptomaticumája (Bécs, 1783) vagy F. Boissier de Sauvages (1706–1767) Nosologia methodicája (Amszterdam, 1768). A hivatalos gyógyszerkönyvek elterjedése a vényírás módját határozta meg (a receptírástan a XVIII. században külön tantárgy lett az orvosi egyetemeken).
A XVII. század a közegészségügy fellendülésének időszaka is, az orvosi nyelvben sorra jelennek meg az ezzel a területtel kapcsolatos kifejezések (politia medica, policlinica, karantén stb.). Ugyanekkor válik ketté a tudományos orvosi próza és az ismeretterjesztő orvosi nyelv is, s ez utóbbi egyre inkább a nemzeti nyelvekhez kötődik. A nemzeti orvosi nyelvek egyébként – legalábbis Nyugat-Európában – máig megőrizték görög–latin terminológiai örökségüket. A szakszövegekben legföljebb a betegségnevek némelyike bukkan föl nemzeti nyelven, a bonctani, nozológiai, gyógyszertani, élettani szakszavak zöme máig görög–latin eredetű maradt. Ha egy mai magyar orvosi szakcikket olvasunk, gyakran az a benyomásunk, hogy csupán nyelvtana és mondattana magyar, szövege valami érdekes makaróninyelven íródott. Igaz, ami igaz, olykor még a mondatszerkesztés és a nyelvhelyesség sem emlékeztet a magyarra.
█ XVIII-XIX. SZÁZAD
A XVIII–XIX. század az orvosi romantika, az „alternatív gyógyászat” virágkora is egyben. A vízgyógyászat, a magnetizmus, a hipnózis, a természetgyógyászat, a keleti gyógymódok, a homeopátia, az ingertan, a brownianizmus, az elektroterápia, az orvosi jellemtan és a lélekelemzés (pszichoanalízis) térhódítása számos furcsa – részint kérészéletű – kifejezéssel bővítette az európai orvosi szókincset. Ilyen szavak például hylozoismus, hylarchus, Lebenswecker, phacoscotoma, hypnosis, animalis magnetismus, asthenia, fluidum, komplexus, projectio. A XVIII–XIX. század orvosi nyelvét e nyelv – a szakterületek elkülönülése miatt megfigyelhető – szakosodása is jellemzi.
A betegségosztályozás kifejezéseiben a kóroki, majd a XIX. század második felétől divatossá váló szervműködési szemlélet újfajta betegségneveket hozott létre (allergia, tuberkulózis, cellulitis, meningitis, hystoplasmosis, brucellosis, rachitis, depresszió, neurózis stb.). Ugyancsak hihetetlen gazdagodást jelentett a technikai-tudományos fejlődés, elsősorban az eszközneveknél, de más területeken is, a géntől a röntgenig, az ombrofortól a sejtplazmáig, az enzimtől a bacilusig, a mentálhigiénétől a bronchoszkópiáig és a sztetoszkóptól a reflexig sok-sok ezer szóval és fogalommal gazdagítva az orvosi nyelvet.
█ KÍSÉRLETEK AZ ORVOSI SZAKKIFEJEZÉSEK SZABÁLYOZÁSÁRA
A XIX. század második felében az orvosi szókincs – részint a nemzeti orvosi nyelvek, részint a szakterületek külön nyelveinek kialakulása, részint pedig az orvostudomány és orvosi technika óriási fejlődése következtében – oly parttalanná duzzadt, hogy egyre többen követelték egységesítését, valamiféle „kánon” létrehozását. A helyzetet súlyosbította, hogy a klasszikus nyelvi képzés egyre inkább háttérbe szorult, így az orvostanhallgatók egyre kevésbé értették azt, amit mondtak. Ennek az igénynek a nyomására állította össze egy svájci és egy osztrák anatómus, Wilhelm His a jénai, majd Joseph Hyrtl 1895-ben a Bázeli Nomina Anatomica című gyűjteményt (BNA), amelyben az anatómiai szakkifejezések egységesítésére tettek kísérletet. 1935-ben, Jénában adták ki ennek bővített változatát (JNA), ezt azonban – részben politikai okokból – nem minden országban fogadták el. Végül, 1955-ben, Párizsban készült el az úgynevezett Párizsi Nomina Anatomica (PNA), amely végre nemzetközi normává válhatott. A PNA folyamatos korszerűsítéséről és bővítéséről jelenleg szigorúan mérlegelő nemzetközi bizottság gondoskodik.
A klinikai szókincs, a betegségnevek és csoportosítások szakkifejezéseinek egységesítése ennél sokkal nehezebb feladat. Ennek oka nemcsak az, hogy ez esetben nem tízezer, hanem legalább tízszer annyi szót kellene tisztába tenni, hanem az is, hogy ez a szókincs országonként sokkal tarkább képet mutat, mint az anatómiai nevezéktan, hiszen szakmánként, országonként és koronként képlékenyen változik.
Betegségnevek formái:
- Képletes (metaforikus) nevek: (elephantiasis/elefantiázis, carcinoma/karcinóma, bursitis)
- Szervi, elhelyezkedési (ún. topográfikus) nevek: (pneumonia/pneumónia, endocarditis, isiász)
- Kóroki nevek (hystoplasmosis, brucellosis, helminthiasis)
- Személynevekből képzett betegségnevek (Basedow-kór, Chorea Sancti Viti, Kaposi-szindróma)
- Tüneti nevek: (burning feet syndroma, androtrichia, hirsutismus)
A klinikai szakszavak, -fogalmak rendbe szedésére már a XVII–XVIII. században törekedtek (Thomas Sydenham, Carl von Linné). Végül Francois Boissier de Sauvages tett kísérletet e nyelv szabályozására vagy legalábbis rendszerezésére (Nosologia methodica, morborum classes juxta Sydenhami mentem et botanicorum ordinem. Amsterdam, 1768 – 2 kötetben). Az ő kísérletének az elkövetkező kétszáz évben legföljebb szakmánként akadtak folytatói. Korunkban az ISO (International Organisation of Standardisation) próbálkozik a különféle szaknyelvek összehangolásával együttműködve a nemzeti bizottságokkal, törekvései azonban reménytelennek tűnnek. Jelenleg az úgynevezett ICD (International Classification of Diseases) a mérvadó rendszer, ez a 10. változatánál tart (ICD-10). Léteznek kísérletek az orvosi szaknyelvnek a számítógépes és internetes „nyelvekhez” való alkalmazására is Unified Medical Language System (UMLS) néven – elsősorban az internetes irodalomkutatás segítése érdekében.
Az úgynevezett Medspeak (kb. „orvnyelv”) – amely már nevében is ijesztően emlékeztet Orwell Newspeakjére – megértésére és helyes alkalmazására ma már a nyugati egyetemek külön kurzusokat indítanak, sőt az USA-ban medspeak-szakértőképzés is létezik. Az orvosi szakkifejezések fordítása, oktatása, rendszerezése pedig lassanként külön üzletággá fejlődik nyugaton. (Az interneten rengeteg angol orvosi értelmező szótár és nevezéki útmutató hívható elő egyébiránt a „medspeak” varázsszóval.)
Ma hozzávetőlegesen 200 000 alapszóból áll az orvosi nyelv, ezek 95%-a ma is latin–görög eredetű. (Összehasonlításképpen: a magyar nyelv kb. 250 000 szóból áll.) E szókincsből kb. 10 000 anatómiai név, 60 000 betegségnév, 130 000 folyamat-, eszköz-, cselekvés-, gyógyszernév. A görög és a latin mellett – főként a XVIII. századból származó – francia (drainage, pincette), illetve XX. századi eredetű angol kifejezések (bypass, transmitter, shunt, outcome, input) is jelen vannak e szókincsben. Az angol szavak mennyisége és aránya egyre nő. Érdekes egyébként, hogy a francia és angol orvosi szakkifejezések zöme szintén latin eredetű. A XX. század második fele óta az angolszász nyelvi befolyás világszerte igen erős, ami nemcsak a szóalkotásban, hanem a szavak végződésének írásában, a – sokszor helytelen – helyesírásban, a ragozásban, kiejtésben és a rövidítésekre való hajlamban is tetten érhető.
______________________________________________________________________
Forrás: Magyar László. Az európai orvosi nyelv története. a Magyar orvosi nyelv tankönyve