Az európai orvosi nyelv története a kezdettől a XII. századig
█ A KEZDET
Az európai orvosi nyelv története Hellászban, a Krisztus előtti VI–V. században veszi kezdetét. Létrejöttében éppúgy közrejátszott a gyógyító mesterség gyakorlata, mint a görög Szókratész előtti (preszókratikus) természetfilozófia elmélete. E kettősség – a mesterség gyakorlatának és a tudományos gondolkodás elméletének együttes hatása – máig meghatározó vonása az orvosi nyelvnek.
Görög orvoslás. Az ókorban az orvoslás nyelve – minden latinosítási kísérlet ellenére – mindvégig a görög maradt. Az ókor minden jelentős orvosa görögül alkotott, és munkáiban – néhány szélsőségesen tapasztalati irányzattól eltekintve – a görög természetfilozófia fogalmait használta, elméleteire támaszkodott. A ritka latin nyelvű kivételek – legalábbis az ókorban – visszhangtalanok maradtak.
Celsus (Kr. u. I. sz.), nem volt orvos, csak enciklopédiája részeként foglalta össze latinul az orvostudományt, Caelius Aurelianus (VI. sz.) csupán feldolgozta, fordította a görög orvosok, például Szóránosz munkáit, Marcellus Empiricus (V. sz.) vagy Scribonius Largus (I. sz.) pedig nem tarthatók igazán tudományos értékű szerzőknek.
______________________________________________________________________________
Hippokratész (Kr. e. 460–375?)
Hippokratész görög orvos, az orvostudomány atyja. A Hippokratészi gyűjtemény (Corpus Hippocraticum) őrzi az emberiség gyógyászatra vonatkozó átfogó ismereteit, nagyjából 60 munkából áll. Ez tulajdonképpen Hippocratésztől eredő kosi orvosi iskola terméke. Minthogy ez a nagyrészt a Kr. e. V. és Kr. e. IV. században keletkezett gyűjtemény döntően befolyásolta a későbbi századok orvosi gondolkodását is, a „hippokratészi” könyvek szakkifejezései, orvosi nyelve – amely nem tért el jelentősen az irodalmi nyelvtől – máig az orvosi nyelv alapjának tekinthető.
A hippokratészi szaknyelv „működésére” jó példa a metasztaszisz szó, amely több hippokratikus munkában is előfordul (De natura hominis, Aphorismi, De morbo sacro, Prorrheticus stb.). Ez a szó a görög nyelvhasználók számára teljesen érthető volt, hiszen ’számkivetés’-t, ’kivándorlás’-t, ’kiköltözés’-t jelentett, Hippokratésznál azonban elsősorban ’átváltozás’, ’átalakulás’ értelemben szerepel: itt tehát egyértelműen orvosi szakkifejezésről van szó. (’Daganatáttétel’-t egyébként ekkor még a szó nem jelentett.) A hippokratikus szaknyelvből nem csupán a medicina mai nyelve táplálkozik, hanem számos szakkifejezése (melankolikus, flegmatikus, kolerikus, diéta, terápia, diagnózis, higiéné stb.) a modern európai köznyelvek részévé is vált.
A Corpus Hippocraticum számítógéppel készített szójegyzéke (konkordanciája) négymillió különféle szóalakot tartalmaz, és ha ez talán nem is mond túl sokat, annyi bizonyos, hogy a Hippokratésznek tulajdonított művekben is már több százra tehető a szakkifejezések, pontosabban a szakkifejezésként használt köznyelvi szavak száma. Nem csoda hát, ha részint a görög nyelv folyamatos átalakulása, dialektikus eltérései, részint a Corpus sajátos szóhasználata, részint pedig a kockázatos, és pontos meghatározásokat igénylő orvosi gyakorlat következtében már az ókorban számos kísérlet született e szókincs rendszerezésére, illetve magyarázatára. Márpedig a magyarázatok, szószedetek létrejötte a szaknyelv létének – és kellő érthetetlenségének – egyértelmű bizonyítéka.
__________________________________________________________________________
A legkorábbi hasonló görög munkák többsége elveszett, csupán későbbi tekintélyes ókori szerzőktől ismerjük szerzőik nevét.
Erótianosz (Kr. u. I. sz.) a maga ábécérendbe szedett és értelmezésekkel ellátott Hippokratész-szótárának előszavában a következő orvosi szótárírókat említi: a kószi Xenokritoszt – ő írta állítólag az első efféle munkát –, Kallimakhoszt, Bakkhioszt, Tanagraioszt, Philinosz Empeirikoszt, Apollóniosz Kitteioszt, Dioszkoridész Phokaszt, Glaukiász Empeirikoszt, a kószi Lüszimakhoszt, Euphoriónt, Arisztarkhoszt, Arisztoklészt és Antigonoszt.
Az első orvosi szótárak is valószínűleg egy-egy nevesebb szerzőhöz írott szószedetek lehettek.
Effélét írt Hippokratész Corpusához a lükiai Hérodotosz és Erótianosz. Galénosz egy rövid művecskében (Expositio obsoletarum Hippocratis vocum) szintén Hippokratész ismeretlenebb kifejezéseit igyekezett magyarázni.
Ezek a szótárak tehát – amellett, hogy csak a nehezebben érthető szavakat tartalmazták – egynyelvű értelmező szótárak voltak, hiszen, mint mondtuk, az ókori Földközi-tenger térségében egyedül a görög maradt az orvostudomány nyelve.
Római orvoslás. A római orvoslás a Kr. e. III. századig főként mágikus és vallásos ismereteken alapult, majd ettől kezdve a görög tudomány befolyása érvényesült, - az orvostudomány görög nyelve is megmaradt –, de lassan terjedt, mert a rómaiak a görög orvosokkal és gyógyszereikkel szemben nagyon bizalmatlanok voltak.
______________________________________________________________________________
Galénosz (Kr. u. 129–200)
Görög származású római orvos volt, a legeredményesebb Rómában. Ő a hippokratészi örökség, illetve a hellénisztikus orvostudomány legjelentősebb rendszerezője és magyarázója. Munkássága nem csupán az orvosi ismeretek tudománnyá emelésében, rendszerezésében, hanem az orvosi nyelv törvényesítésében (kanonizálásában), azaz a görög orvosi nyelv szóhasználatának rögzülésében is jelentős: e két törekvés szorosan és tudatosan összefüggött írásaiban. Galénosz nevezéktanának továbbélésében fontos volt az a tény, hogy a későbbi századok legjelentősebb orvosai (Oreibasziosz, Paulus Aegineta) az ő munkásságára alapozták írásaikat, illetve, hogy az alexandriai orvostudomány, amely az arab orvostudományra – Alexandria VII. századi eleste után – a legnagyobb s legközvetlenebb hatást tette, szintén Galénosz hatása alatt állt. Az itt működő orvosi iskolák ugyanis elsősorban nem közvetlenül a hippokratikus hagyományt követték, hanem ennek összegzőjét Galénoszt tartották főtekintélynek.
____________________________________________________________________________
A VII. század elején élt Theophilosz Protoszpatariosz – aki Galénosz tanainak a kereszténységgel való összhangba hozására törekedett – több olyan, galénikus traktátust (tanulmányt) írt, amely a középkor folyamán végig olvasott maradt. Vizelet-, pulzus- és láztana minden hasonló tárgyú későbbi munkán nyomot hagyott. Tanítványa, Sztéphanosz Athénienszisz is Hippokratész- és Galénosz-magyarázásaival tűnt ki, s Galénosz egyértelműen hatott a jakobita püspök, Johannész Alexandrinosz (Jahja al-Nahaví) munkásságára is.
Az orvosi szókincs. Nagyjából hat csoportba sorolható:
1. anatómiai kifejezések (cranium, mandibulum, mamma)
2. tünetek, tünetcsoportok nevei (fibrilláció, tussis, apoplexia)
3. betegségnevek (tífusz, kolera, influenza)
(a 2. és 3. csoport gyakran fedik egymást)
4. materia medica nevei (bolus armenicus, theriaca/terjék, ópium)
5. eszközök, gyógyításban használt tárgyak nevei (forceps, Petri-csésze, gasztroszkóp)
6. cselekvést, folyamatokat jelölő igék, illetve ezekből képzett névszók; orvosi
tevékenységeket, illetve testi folyamatokat jelölő szavak (collapsus, exitus,
palpatio)
Az ókori görögök orvosi szakszójegyzékében – Hippokratésznál és Galénosznál egyaránt – elsősorban a 2., 3., 4., illetve a 6. szócsoport fordul elő. Az anatómia és a sebészet viszonylagos ókori fejletlensége, illetve a dietétikus (az életmód és élettevékenységek szabályozásával gyógyító) és gyógyszeres kezelések túlsúlya miatt az anatómiai és eszköznevek jóval kisebb hányadát képviselik az antik orvosi szókészletnek, mint a mainak. Nagyrészt ez az oka annak is, hogy míg mai orvosi nyelvünkben az élet- és kórfolyamatok nevei általában görög, addig az anatómiai elnevezések és eszköznevek általában (XVI. századi vagy későbbi) latin eredetűek.
A fenti hat csoportot egyébként az ókori, és később is továbbélő görög orvosi nyelvben egy sajátos, a természetfilozófiával és az ez által létrehozott nedvkórtani elmélettel (humorális patológiával) kapcsolatos szókincs is kiegészíti. E szókincsrétegbe olyan szavak sorolhatók, mint a szünkrászia-düszkrászia, phlegma, kholé, melankholikosz, prognószisz, szünterészisz, analépszisz, diagnószisz, therapeia, pepszisz, kriszisz, katarrhosz, rheuma, katarakta stb. (Az eredeti görög szavak helyesírásában ezúttal nem a reneszánsz latinban kialakult orvosi, hanem a fonetikus átírást követtük.)
█ A KOLOSTORI ORVOSLÁS
Történelmi háttér. Theodosius római császár kettéosztotta két fia közt Római birodalmát 395-ben; így jött létre a Kelet- és a Nyugatrómai Birodalom. A nyugatrómai megbukott 476-ban, a népek vándorlásai, főleg a germán törzsek megsemmisítették, a keleti fele, a Bizánci birodalom, még ezer évig élt tovább. A Nyugatrómai Birodalom bukásának éve (i. sz. 476) az ókor vége, a középkor kezdete, amely a germánok betörésével indul és a törökök (Oszmán Birodalom) behatolásával, Bizánc bukásával ér véget 1453-ban.
Koraközépkor
Európában a középkor első századait (kora középkor) a sötétség korának nevezzük. Jellemzője a barbárok uralma, állandó támadásaik, féktelen fosztogatás, gyilkolás, pusztítás. Népcsoportok folyvást vándoroltak, egymást szorongatták. A mai országok területén katonai és egyházi hatalmasságok uralkodtak, szétszaggatták Európát apró darabokra. Kialakultak a hűbéri társadalmak. Felettük csak a pápa által szentesített kereszténysége egysége volt.
A koraközépkor szellemisége ezekben a századokban a vallási vakbuzgóság volt: az örök istenség fogalma, félelme és a földi lét értéktelensége. Ezért, valamint a vandálok állandó támadásai és háborúskodások miatt, a tudomány és művészet úgyszólván szünetelt (inter arma silent musae – fegyverek közt hallgatnak a múzsák), értelmi sötétség honolt, a művelődés pusztán egyházi volt. Nem csoda, hogy az orvostudomány sem fejlődött. csak a szerzetesek „gyógyítottak” a kolostorokban; ezek ugyanis, az örökistenségtől tartva, többnyire háborítatlanok maradtak, azokat elkerülték a harcok. Ezzel kezdődött a kolostori orvoslás.
A kolostori orvoslás első időszaka. A sötét évszakokban a szerzetesek nem gyarapították az orvoslás tudományát, szókincsét, ám őrizték a hagyományokat és a szerény orvostudományi ismereteiket. Ebben az időszakban ez volt a legnagyobb érdemük. Az – egyébként egyiptomi, közel-k