█ AZ ORVOSI NYELV ÚJJÁSZÜLETÉSE
Az európai orvosi nyelv az ókori görög (és latin) orvosi ismeretek, művek, feljegyzések, és ezek Bizáncban és az arabok által fejlesztett, arabra fordított változatainak latinra fordításával és ötvözésével született újjá. Ehhez hozzátehetjük még a kolostorokban, az évszázadok alatt összegyűlt ismereteket is, jóllehet az orvosi nyelvre a koraközépkori kolostori orvoslás hatása csekély volt.
Az orvostudományban a nyelv újjászületése, az orvosi nyelv reneszánsza, évszázadokkal korábban kezdődött, mint például a filozófiában vagy a szépirodalomban.
Bizánc hatása. A bizánci orvostudomány kezdetektől jelen volt és hatott a nyugatira – elsősorban Salerno orvosi egyetemén keresztül, de a XIV–XV. században nyugatra menekülő bizánciaknak is döntő szerepük volt az ókori görög szövegek megőrzésében, tolmácsolásában és bírálatában.
Nikolaosz Mürepszosz, Aktuariosz, Nonnosz munkái, Salernoban készült latin fordításokban a XVI. századig az orvosi és gyógyszerészi gyakorlat kézikönyvei maradtak, így szakszójegyzékük is elevenen hathatott az orvosi nyelv fejlődésére.
Az arab befolyás. Az arab befolyási övezeteken át számos, évszázadokig elfeledett görög orvosi mű és gondolat jutott ismét a koraközépkori sötétségből kilábaló Európába, s ezt a folyamatot a XII. századtól a keresztes háborúk is erősítették.
A keresztes háborúk a katolikus egyház és a pápa által szentesített, a keresztes lovagok részvételével folytatott, nagyarányú hadjáratok voltak, a 11–13. században. Fő céljuk a Szentföld megszerzése volt a muszlim araboktól és törököktől, bár némely hadjárat más afrikai és európai területek ellen irányult. A keresztes hadjáratokban résztvevők sokat láttak, tanultak, ugyanis virágzó kultúrájú birodalmak – főleg az arab Birodalom – területeit foglalták el. A magukkal hozott művészeti és tudományos ismeretek Európa újjászületésében meghatározók voltak.
A keresztes háborúk hatására új tudományágak, gyógynövények, gyakorlati sebészeti eljárások, új orvosi eszközök és új szakkifejezések is Európába jutottak. Ilyen új szakkifejezés volt például a ma már köznyelvi szónak számító alkímia, kémia, algebra, lombik, szirup, alkohol, gipsz, elixír stb.
A keresztes háborúknak köszönhető például a volt keresztes lovag, Theodorus Borgognoni Cyrurgiája, azaz sebészete, amelyben számos sebészeti kifejezés, elsősorban eszköznév először olvasható. A kor keresztény szellemi központjában, Itáliában ekkor jelennek meg az első, már a humanizmust előlegező bölcsész-tudós orvosok is, mint Simon de Genua, aki botanikusként, szótáríróként, egyházfiként és orvosként egyaránt jelentőset alkotott, vagy Taddeo Alderotti, a bolognai orvosi iskola megalapítója, az olasz orvosi nyelv egyik megteremtője. Az anatómia és a törvényszéki orvostan is ebben a korban körvonalazódik: az első boncolási adatok Bolognából származnak a XIV. század közepéről.
Európába az arab orvoslás két úton juthatott el: részint a sokáig bizánci, majd normann birtokban lévő Dél-Itálián, részint pedig a mór Hispánián át. Az ókor orvosi nyelve, mint mondtuk, a görög volt: a középkori, latin nyelvű Európa tehát nyelvileg is elszigetelődött az antik örökségtől. Míg keleten a IX–X. században sorra fordították arabra Galénosz, Szóránosz, Dioszkuridész műveit, nyugaton az orvosok többsége még e derék szerzők nevét sem hallotta, s ha hallotta is, műveiket legföljebb kezdetleges könyvkivonatokból ismerte. Nem meglepő hát, hogy az ókori szerzők arab fordításai és e művek arab magyarázatai oly óriási érdeklődést keltettek, valóságos tudományos forradalmat indítottak el a XII. századi Európában.
_________________________________________________________________________
Constantinus Africanus (1010–1087)
Salernóban a legjelentősebb fordító, aki az arab orvosi munkákat latinra ültetett át, az afrikai születésű, valószínűleg berber, fűszer- és gyógynövény-kereskedő, későbbi montecassinói Benedek-rendi szerzetes, Constantinus Africanus volt. Neki és utódainak – például Petrus Hispanusnak – köszönhető az a hatalmas mennyiségű fordítás, amelyre Európa első orvosi egyeteme a salernói egyetem építhette képzését. E fordítások nevezéktani jelentősége igen nagy, ha számos megoldásukat a reneszánsz el is utasította később. Constantinustól erednek egyebek közt az olyan terminusok – arab kifejezések tükörfordításai – mint a dura mater, a conjunctiva vagy a puppis cerebri.
__________________________________________________________________________
Az arab orvostudomány beáramlásának másik útja Hispánián, Córdoba, Sevilla, Granada virágzó kultúráján át vezetett. Itt a fordítások központja a XII. századi Toledo volt. Itt sok jelentős személyiség dolgozott, mint Gerardus Cremonensis (1114–1187) – Rhazesz, Avicenna, Abulkászim latin fordítója – Dominicus Gundissalinus, Alphanus, Marcus Toletanus vagy Johannes de Sevilla. Rhazesz és Avicenna munkásságát külön kiemelem.
A latin éppen a fordítások eredményeképpen, a XI–XIV. század közt vált az orvostudomány nyelvévé, illetve elsősorban írott nyelvvé. Ez utóbbi tény a szakkifejezések rögzülése szempontjából fontos. A legkorábbi európai orvosi szószedetek szintén a fordítás céljait szolgálták, s általában Synonyma címmel szerepelnek a kéziratok közt.
Az első ismert európai orvosi szójegyzék, a pisai Stephanus de Antiochia munkája, 1127-ben született. Ez a mű voltaképpen egy Al-Madzsúszi, Kitab al-Malaki című munkájához készült szótár volt, amely később Synonyma Stephani címen vált közismertté. A szószedet Dioszkuridész művének növény- és gyógyszerneveit közli, arab görög és latin szinonimákkal együtt. Szintén a legkorábbi középkori szótárak közé tartozik Matthaeus Sylvaticus (XIII. sz.) Opera pandectarum medicinae című könyve, amely több száz latin és görög orvosi kifejezés magyarázatát adja, bár nem ábécérendben, így eléggé nehezen áttekinthetően.
Az arabról latinra fordítók, ezek tanait fenntartás nélkül hirdetők voltak az ún. arabisták. Ők határozták meg a XII–XIV. századi Európában az orvostudományt és az orvosi nyelvet is. A szerzetesek készítették a fordítások zömét, és tanították az orvosi tudnivalókat. A kolostori orvoslás ebben teljesedett ki.
█ AZ ELSŐ ORVOSI ISKOLÁK/EGYETEMEK
A XI–XIII. században latinra fordított bőséges arab, illetve az arabok által közvetített görög orvosi mű hatásának a szakkifejezések fejlődése szempontjából két legfontosabb eredménye az orvosiskolák születése és a nyugati orvosi irodalom fellendülése volt. Mivel a szerzetesek fordítottak, tanítottak, nem véletlen, hogy az első középkori orvosiskola is a kolostori szerzetesek munkájára épült, ám nem ők alapították.
A salernoi orvosi iskola. Az első középkori orvosi egyetemet, vagy inkább orvosiskolát (Schola Medica Salernita) Salernoban létesítették a X-XI. században. Kezdettől világi iskola volt, meglehetősen független az egyházi befolyástól, jóllehet soraiban egyházi személyiségek is voltak. Az oktatók közt nőket is találunk, ők leginkább a szülészet tanításában jeleskedtek. Ez volt a kora középkor legfontosabb egészségügyi oktatási intézménye, különös hangsúlyt a sebészet kapott. Szellemiségére nagy hatást gyakorolt a mintegy 100 km-re fekvő, Monte Cassinói bencés kolostor.
Nursiai Szent Benedek, a bencés rend megalapítója, 529 körül monostort alapított a Salerno közeli Monte Cassinon. A csaknem 500 méter magas hegyen lévő kolostor a VIII. század végére az akkori tudományos kutatás, a görög, a latin és az iszlám műveltség gyűjtőhelye volt nagy könyvtárral (kódexekkel). A kolostor meghatározó személyisége, Constantinus Africanus, 1080 körül belépett a rendbe. Jelentős mennyiségű orvostudományi művet hagyott hátra. Az ő tudományos hagyatéka befolyásolta a nyugati orvostudományt, ez volt a salernói iskola alapvető tananyaga.
A salernoi orvosiskola teremtette meg és hozta a bizánci és az arab orvoslás szintjére a keresztény nyugati orvostudományt.
Toledo. Toledóban nem alakult formálisan orvosi egyetem, fordító és oktató központok létesültek. Az aragón-kasztíliai uralkodók és Raimundus Toletanus, a fordításokat szervező, tudós érsek megbízásából keresztény és zsidó fordítók sora dolgozott az arab természettudományos örökség átültetésén.
Monpellier. A monpellier-i egyetemet a XII. század vége felé alapították, leginkább a toledói fordításokra épült. Jelentősége a XIII. századtól fokozódott. Sok jeles tanára közül az egyik, Petrus Hispanus, először X. Gergely pápa udvari orvosa, majd kardinális és végül pápa lett (XXI. János) 1276-ban. Ő volt az egyetlen orvos-pápa (Nemes Cs. 93. oldal).
Párizs. A párizsi orvosi egyetem gyökerei is a XI. századra nyúlnak vissza, de egyetemmé formálódása a XIII. századra tehető. II. Frigyes 1224-ben írta elő az orvosik nyilvános „államvizsgáját”, az 5-6 éves orvosképzés befejezéseként (Nemes 94.). 1260-ban megalapították a Szent Kozma sebészkollégiumot (Collége de St. Cóme), az európai sebészet fellendülésének iskoláját.
az első orvosi iskolák jelentősége
Az egyetemek, az oktatás jelentőségét az orvosi nyelv fejlődésében szükségtelen részletezni, legföljebb azt hangsúlyoznánk, hogy az orvosi oktatás a középkorban elsősorban az ókori és arab szerzők műveinek felolvasásából (prelegálásából) és magyarázatából állott. A magyarázat pedig igen gyakran nevezéktan jellegű volt. Ami viszont az orvosi irodalmat illeti, a középkor négyféle orvosi szöveget ismert:
- a kommentárt, amelyet eleinte az oktatásban használtak, később önálló műfajjá vált;
- a compendiumot, amely ókori és arab szerzők műveit kivonatolta latinul;
- a herbáriumot (a gyógynövény- és receptkönyvet);
- illetve a consilia és regimen típusú tanácsadókat.
Mindegyik típus tartalmazott lapszélre írt vagy a szövegbe foglalt szómagyarázatokat. A XI–XIV. század orvosi irodalmára azonban mégis a terminológiai zűrzavar és a latin nyelv vezető szerepe mellett a (német, francia, provanszál, katalán, olasz) nemzeti nyelvű orvosi írások megjelenése jellemző. A zűrzavarhoz az is hozzájárult, hogy az adott terület nemzeti nyelve is folyamatosan befolyásolta az orvosi latin használatát.
A görög–latin (antiarabisták), a humanizmus és a reneszánsz;
a könyvnyomtatás jelentősége és a nemzeti orvosi nyelvek (XIV–XVI. század)
█ A HUMANIZMUS ÉS A RENESZÁNSZ
Történelmi háttér. A humanizmus az érett középkorból származó filozófiai irányzat, szellemiség Európában. Lényege az emberi képesség és a földi lét értékének hangsúlyozása, valamint a klasszikus műveltség iránti érdeklődés újjáéledése, a reneszánsz. A polgárosodó Itáliából indult ki. A könyvnyomtatást 1450 körül a Német-római Császárságban egy aranyművesből lett nyomdász,
Az orvosi nyelv alakulása. Az arabból latinra vagy arabból előbb héberre majd katalánra, castellanóra s csak ez után latinra fordított iszlám orvosi munkák sokáig olyannyira meghatározták a nyugati (világi) orvostudomány és orvosi nyelv fejlődését, hogy a XVI. század elején valóságos arabellenes – ún. antiarabista – tudományos hadjáratra volt szükség ahhoz, hogy az iszlám tekintélyek nyomasztó súlyától a nyugat orvostudománya megszabadulhasson.
Az orvosi szaknyelv történetében a XV. század közepe gyökeres változásokat hozott. Konstantinápoly eleste (1453) után ugyanis a görög szellemi elit számos tagja Itáliába menekült, eredeti görög kéziratok sorát hozva magával. Másrészt lassanként elterjedt a könyvnyomtatás, amely teljesen új helyzetet teremtett az orvosi szaknyelv egységesíthetősége szempontjából. Kiküszöbölte ugyanis a másolások hibalehetőségeit, ugyanakkor nagyobb példányszámban tette lehetővé a szövegek most már kritikai kiadásait és latin fordításait – amelyekből ezentúl, és ez sem mellékes szempont, meg is lehetett élni.
Az új Európában elsőként Nicolao Leoniceno (1428–1524) olasz költő és bölcsész és Jacques Dubois (Jacobus Sylvius [1478–1555]) francia humanista végzett effajta szövegbírálati munkát.
Az arab változatokból készített korábbi latin fordítások hibáira sorra derült fény, hiszen a fordítók – akik gyakran több kéziratot is egybevetettek – kényszerűségből alaposan végigolvasták az ókori szerzők munkáit, így ráébredtek gondolati és megnevezési ellentmondásaikra, tévedéseikre. Ez a tapasztalat azután nemcsak a szövegek, hanem alkotóik kritikáját is eredményezte. Nem véletlen, hogy épp Vesalius, aki az első teljes Galénosz-fordítás és -kiadás munkatársa volt, alapozta meg a korszerű anatómiát és anatómiai szaknyelvet, amelyben Leonardo da Vinci is jeleskedett, jóllehet munkáit csupán szűk körökben ismerték. Az anatómia nyelve tehát nem ókori, bár az ókori
szerzőknél is találkozunk anatómiai nevekkel, leírásokkal; az testrészek, szervek nevei többnyire a XV-XVI. században fogalmazódtak.
Az sem véletlen hogy éppen klasszikus műveltségű, ókori szerzőkön nevelkedett tudósok, Paracelsus és Van Helmont teremtették meg a galénizmussal szakító új orvosi irányzatot, a kemiátriát, illetve indították útjára a kísérletes orvostudományt (Bacon, Fernel, Colombo, Santorio).
E korban éppen az új elméletek megjelenése miatt, többen is kísérleteztek újfajta szavak önkényes bevezetésével. Paracelsus például, egyebek közt a rejtélyes eredetű és jelentésű synovia, opodeldok, arlatum, spara, ileth, hirbel, leffas, evestrum, stannar, gatoronium szakkifejezéseket találta föl: ezekre egyszerűen azért volt szüksége, mert nem létező dolgokról értekezett. Van Helmont pedig a blas és a gas szavakat ötölte ki. A gasból lett a mai gáz szó, a blas azonban sajnos eltűnt a századok süllyesztőjében.
A reneszánsz orvosok nyelvi tekintetben a klasszikus latinhoz igyekeztek visszatérni, kigyomlálták a szakszavak tárából a középkori, „arabistának” bélyegzett vagy a nemzeti nyelvekhez köthető szóalakokat, és egységesíteni is igyekeztek a szókészletet. Ekkortól szokás a görög szavakat is latinos alakban, latin végződésekkel és/vagy prepozíciókkal ellátva alkalmazni (pl. dehydratio), illetve latinos átírásban írni (haemolysis, dyspnoe). Ezzel párhuzamosan azonban – szintén a könyvnyomtatás hatására – a nemzeti orvosi nyelvek fejlődése is hatalmas lendületet kapott.
_______________________________________________________________________
Az első reneszánsz orvosi szótár, Symphorien Champier vagy humanista nevén Campegius (1472–1535) Vocabulorum medicinalium ac terminorum difficilium explanationes című munkája Lyonban látott napvilágot, 1508-ban. Nagyjából ugyanekkor írta a spanyol reneszánsz szótárírás atyja is, Antonius Nebrissensis (1444–1522) a maga Lexicon artis medicaejét. Laurentius Phrisius Synonyma und gerecht Usslegung der Wörter… (Strassburg, 1519) című szótára a német mellett az orvosi, botanikai, mineralógiai szavak latin, héber, arab és görög változatait is hozta. Az is előfordult, hogy középkori szerzők munkáit is magyarázni kellett. Isaac Ioubertus a neves középkori sebész Guido de Chauliac (XIV. sz.) szakkifejezéseit magyarázta Lyonban, 1528-ban kiadott ábrákkal tarkított művében.
Már szintén nemcsak értelmező, hanem többnyelvű orvosi szótárt adot közre a svájci Michael Toxites (XVI. század első fele) Strassburgban, 1574-ben (Onomastica II. Primum Philosophiae et medicae, alterum Theophrasti Paracelsi vocum explicatio). Toxites szótárának célja a szakkifejezések új, paracelsusi értelmezésének és szavainak terjesztése lehetett. 1555-ben jelenik meg Bartholomaeus és Petrus Rostinus Hippokratész-aforizmaszótára, most már – a nyomtatott Hippokratész-szótárak közt első ízben – ábécérendben hozva a szómagyarázatokat.
Henricus Stephanus (Párizs, 1564) Dictionarium medicuma, amely anyagát az ókori szerzők által használt szakkifejezésekből és szavakból merítette, már minden tekintetben a mai szótárakra hasonlít. A Dictionarium ugyan csupán egynyelvű munka (helyesebben, a görög kifejezések mellett csupán latin magyarázatokat ad), mégis mind filológiai, mind módszertani tekintetben úttörő vállalkozás volt.
A szótárírók közt azonban még jó darabig Hippokratész és Galénosz marad a kiindulási pont: számosan írnak a továbbiakban is egyre alaposabb és több művet feldolgozó Hippokratész- és Galénosz-szótárakat. Köztük említhetjük Ioannes Gorraeus Definitionum medicarum libri 24, litteris graecis distincti (Párizs, 1564) című munkáját, amelyet legalább húsz hasonló szótár követett. Ám más auktorok is előbb-utóbb sorra kerülnek. Avicennát – helyesebben ennek latin fordítását – Andreas Alpagus, Mesuet Ioannes Renerius, Scribonius Largust Ioannes Rhodius, Caelius Aurelianust Theodorus Ianssonius ab Almeloveen, Celsust ugyancsak ab Almeloveen és Ioannes Rhodius, Aretaioszt Michael Maittaire, Dioszkuridészt pedig Joachim Camerarius magyarázta szószedet formájában. Ezek a szótárak azonban inkább bölcselő munkák voltak, semmint orvosiak, s többnyire nem is külön kötetben, hanem az adott művek függelékeként jelentek meg.
______________________________________________________________________________
A XVI. század második felétől azután már sorra látnak napvilágot az általános orvosi lexikonok. Az első, nem filológiai, hanem gyakorlati orvosi céllal készült, s nem csupán az ókori szókincset, hanem a korabeli, mindennapi gyakorlatban alkalmazott orvosi-gyógyszerészeti kifejezéseket is felölelő, tehát modern orvosi szótár Bartholomaeus Castellus kétnyelvű (görög–latin) orvosi lexikonja volt (Lexicon medicum graeco-latinum; első kiadás: Velence, 1607). Mivel a szótár – épp újdonsága miatt – elég sok tévedést tartalmazott, és bár teljességre törekedett, meglehetősen hiányos volt, a következő százötven év során többen is javítottak rajta, ezek a bővítések azonban – állítólag – inkább kárára váltak Castelli művének, mintsem előnyére.
Iacobus Pancratius Bruno (Nürnberg, 1682) újabb és ismételten javított kiadása már nagyobb sikert aratott, különösen ötnyelvű (arab, héber, görög, francia, olasz) mutatójának köszönhetően.
Az első anatómiai szótár Josephus Camerarius Dikokeué onomasztiké. Diligens exquisitio nominum, quibus partes corporis humani appellari solent (Bázel, 1551) című kötete volt. Ezt követte Caspar Bauhinus szintén anatómiai szótára (Bázel, 1591). A szakorvosi szótárak azonban csak a XVII. században jelennek meg a színen, így a francia Jean Duvelle Onomatologie chirurgicaléja (Lyon, 1644) vagy a német J. L. Hannemann: Prodromus lexici utriusque medicinae practicaeje (Hamburg, 1662). Az orvosi kémia és az alkímia szókincsét Martinus Ruland gyűjtötte először össze Lexicon alchimiae, sive dictionarium alchemisticum (Frankfurt, 1612) című művében.
Összegezve: a humanizmus és a reneszánsz tudósai szakítanak az orvostudomány ókori szemléletével, és létrehozzák az újkori orvoslás orvosi szemléletet és nevezéktárát. Ebben a korban, kezdeti igyekezetek után, lendületet vesz a nemzeti nyelvű orvoslás, főleg a német és a francia területeken, de ne felejtsük, hogy Váradi Lencsés György magyar nyelvű orvosi könyvét (Ars Medica) is a XVI. században írta.
___________________________________________________________________
Forrás: Magyar László. Az európai orvosi nyelv története. a Magyar orvosi nyelv tankönyve
Grabarits István. A gyógyszerkönyvek születése. a Magyar orvosi nyelv tankönyve
Nemes Csaba Orvostörténelem Debrecen 2008.