A nyelvek. A nyelv általánosságban elvonatkoztatás, csak egyedi nyelvek vannak. A világon létező nyelvek számát 6500–7000 becsülik; valószínű, hogy léteznek ismeretlen nyelvek is. Sajnos a nyelvek fogynak: a kisebb nyelveket beszélők időről időre kihalnak, és velük a nyelvük is eltűnik.
A nyelvcsaládok. Közös ősi nyelvből kifejlődött nyelvek összessége. Az ősi alapnyelvet a proto- előtaggal szokták jelölni (protoindoeurópai nyelv), a belőle származó önálló nyelvek a rokonnyelvek. Ezeket a nyelvtudomány módszereivel kimutatható hasonlóságok, megfelelések jellemeznek. Az ősi nyelvek általában kihaltak.
• Indoeurópai nyelvek
Az európai népek nyelvei, néhány, például a magyar, a finn, az észt kivételével, az ún. indoeurópai nyelvcsaládhoz tartoznak. Ez az egyik legkiterjedtebb nyelvcsalád, a világ minden részén fellelhető, Európa és Dél-Ázsia ősi nyelve, amely a gyarmatosítással szóródott szét. Az indoeurópai kifejezés a két végpontot (India és Európa) jelöli. Ide tartoznak: az indiai és az iráni népek nyelvei, a görög nyelvek, az itáliai (latin és más holt nyelvek) és az ún. újlatin nyelvek (francia, spanyol, katalán, portugál, román stb.), továbbá a kelta ág (skót, ír, walesi stb.), a germán ág (német nyelvek, angol stb.), valamint a balti és szláv nyelvek is (1). Az indoeurópai nyelvcsalád ősnyelve nem ismert, nyelvi jellegzetességeit a szakemberek következtetésekkel igyekeztek körvonalazni (protoindoeurópai nyelv; Kr. e. 3000 körül). Az indoeurópai nyelvcsalád sok ezer éves, és népcsoportok (pl. gallok, kelták) közvetítésével terjedt el Európában. A mai európai nyelvek az indoeurópai nyelvcsalád viszonylag későn kialakult tagjai, múltjuk inkább csak évszázadokban, semmint évezredekben mérhető. (2)
• Finnugor nyelvek (uráli nyelvcsalád)
A magyar nyelv az uráli nyelvcsalád tagja. Az ősi nyelvet mintegy 7000 évvel ezelőtt beszélték. A nyelvészek két ágat: a finnugor és szamojéd (északi, déli szamojéd nyelvek) ágat különböztetik meg. A finnugor nyelvcsaládot is két részre: a finn-permi és az ugor nyelvekre osztják, a magyart az utóbbiból származtatják, amelynek másik csoportját az obi-ugor nyelvek (vogul [manysi], osztják [hanti]) alkotják. A nyelvrokonság azonban nem jelent automatikusan antropológiai rokonságot is. Sokan e kettőt összekeverik.
Számos egyéb nyelvcsalád létezik még (kaukázusi, paleoszibériai, altaji, dravida, ausztroázsiai, thai, sino-tibeti, kínai nyelvek, Afrika nyelvei, ausztronéz, pápua nyelvek, Amerika indián nyelvei, Ausztrália bennszülött nyelvei) (2).
A nemzeti nyelv. A nemzet mai értelmű fogalma, szakítva a középkori nemzetfogalommal, a francia forradalommal, a XVIII. század végén, a XIX. század elején körvonalazódott, és hozta magával a nemzeti nyelvet; a nemzetbe tömörült emberek közös nyelvét. A nemzeti nyelv tehát valamely közösség nyelve, ugyanazokkal a tulajdonságokkal rendelkezik, amelyeket az anyanyelv és az anyanyelvi közösség kapcsolatának ismertetésekor vázoltam, kiegészülve jogi és politikai vonatkozásokkal:
A nemzeti nyelv
a nemzet létezési formája, múltjának, művelődéstörténetének lenyomata, szemléletének és szellemi termékeinek (például: szépirodalom) hordozója és önazonosságának (nemzettudat) alakítója. Továbbá:
a nemzetté válás eszköze,
a nemzet megmaradásának kulcsa,
a nemzet összetartó ereje,
a nemzettudat (önazonosság) alakítója.
____________________________________________________________________________________
A nemzeti nyelv:
A nemzetté válás eszköze. A jog és a mindennapi élet szokásrendje szerint összekapcsolt népcsoportokat a nemzeti nyelvek óhatatlanul elválasztják egymástól (3). Így volt ez például az Osztrák–Magyar Monarchiában is: államszövetség ide, államszövetség oda, a Monarchia országait nyelveik megváltoztathatatlanul elválasztották egymástól. Később önálló, független nemzetekké is nemzeti nyelveik szerint váltak.
A nemzet megmaradásának kulcsa. Jó példa erre a XVIII. század végi magyarság története, amikor a németté válás, a beolvadás veszélye fenyegetett bennünket, mindenekelőtt a társadalmi elmaradottság, elavultság, hiányos műveltség miatt. Az is világossá vált, hogy az össztársadalmi felemelkedésnek az anyanyelv az eszköze, ugyanakkor nemzeti nyelvünk készületlen volt, alkalmatlan a kor igényeinek kielégítésére. Fennmaradásunk, nemzeti létünk megőrzése csak anyanyelvünknek párját ritkító megújításával, a központi szerepű nyelvváltozat meghatározásával vált lehetővé. A magyar nemzet azért maradt meg, mert megújította a nemzeti nyelvét, a magyar nyelvet.
A nemzeti összetartozás ereje. A feldarabolt nemzetek szórványainak összetartozását lényegében a nemzeti nyelv biztosítja. A szétszóródott magyarságot is a magyar nyelv tartja össze. A magyar anyanyelvűségüket vallók egyetlen nemzet egyenértékű tagjai, földrajzi tényezőktől függetlenül.
A nemzettudat alakítója. A nemzettudatot az anyanyelv a múlt érzékelésével, ismeretével és összetartó erejével formálta, formálja (4); a nemzettudat tehát az anyanyelvben gyökerezik. Nemzetellenes megnyilvánulások rendre a nemzettudatot ostorozzák, s az anyanyelv bomlasztásával homályosítják. Nem véletlen, hogy a nemzetellenességnek az anyanyelv az egyik legfőbb célpontja.
__________________________________________________________________________________________
európa és a nemzeti nyelvek
Az öreg földrész a nemzetek színes egyvelege; lényege a sok nemzetiség, s csak addig él, amíg a nemzeti nyelvek léteznek. Ha Európa csak angolul beszélne, elvesztené több ezer éves múltját, gyökereit, színességét, az európai kultúrát: többé nem lenne Európa, legfeljebb rossz utánzata az óceán másik partján lévő földrésznek. Európa a nemzetek szövetsége, és annak is kell maradnia még akkor is, ha egyéni vagy nemzeti öncélúság államszövetséggé kívánja alakítani. A jó értelemben vett európaiasság a nemzeti tudaton alapszik, annak pedig a nyelv a letéteményese. Bármely európai nyelv elvesztésével Európa lesz kevesebb, Európáért szól a harang.
IRODALOM
1. Kugler Nóra –Tolcsvai Nagy Gábor Nyelvi fogalmak kisszótára. Korona Kiadó, Budapest 2000.
2. Crystal, David A nyelv enciklopédiája. Osiris Kiadó, Budapest 2003:371–405.
3. Kiss Jenő Idegen eredetű szavak. In: Kiss Jenő – Pusztai Ferenc (szerk.) Magyar nyelvtörténet. Osiris Kiadó, Budapest 2003:188–9.
4. Benkő Loránd Nemzet és anyanyelv. Osiris Kiadó, Budapest 1999:21.