A magyar nyelv eredete, történetének fontosabb szakaszai, a nyelvújítás jelentőségege
█ NYELVÜNK EREDETE
A magyar nyelv eredete homályba vész. Nyelvünk ősi gyökrendszerét sokan vitatják, mások azonban méltatják. A rovásírás, a szkíták és a hunok nyelvének kapcsolata a magyar nyelvvel távolról sem tisztázott, ugyanakkor végletes indulatoktól sem mentes kérdés. Érdemes megfontolni Pusztay János szavait: „Egy nép, illetve nyelv eredete tudományos és – jelentős mértékben – tudati, politikai kérdés. A válasz tudományos színvonala a kérdéses tudományterületek fejlettségének a függvénye. […] Az, hogy egy nyelv melyik nyelvcsaládba tartozik, nem értékítélet, hanem tudományos tény. ” (2000: 41–42).
█ NYELVTÖRTÉNETI KORESZAKOK
Nyelvtörténetünket a nyelvet tanulmányozók szokásosan korszakokra bontják, megkülönböztetve ősmagyar, ómagyar, középmagyar, újmagyar és újabb magyar kort. Mint minden korszakolás, a nyelvtörténeté is mesterséges: egységes folyamat felosztása a jobb átláthatóság, megértés céljából.
Nyelvünk ősmagyar kora. A nyelvészek nyelvünk kezdetét eleinknek az ugor közösségből (Kr. e. 1000-től) való kiszakadásától számítják, s ősmagyar korának a honfoglalásig terjedő, hozzávetőlegesen 2000 évet tartják.
Az ősmagyar kort valószínűleg a törzsi nyelvjárások és meghatározó kulturális változások jellemzik, valamint hogy a magyar nyelvközösség számos, olykor jelentős népesség (pl. iráni, török) ismeretlen nyelvével került kapcsolatba (Kiss 2003: 16). A magyarságról néprészek váltak le, máskor meg idegen népcsoportok csatlakoztak, nem is kevesen, s olvadtak nyelvközösségünkbe. László Gyulával (1988: 24) szólva: „Amint a magyarságban ötvöződő fajtajellegekből látható, népünk úgyszólván egész Eurázsiával rokon.” Írás, legalábbis a mai ábécéhez hasonló, nem alakult ki az ősmagyar korban: a kort nyelvemléktelennek mondják, jóllehet valamiféle írás, talán a sokat vitatott rovásírás már létezhetett. „Nyelvi történetünk első nagy vívmánya, hogy ezt az irdatlan nagy időt népünk a nyelvrokoni régióból kiszakadva mégis eredeti nyelvének teljes megtartásával volt képes áthidalni” (Benkő, 1999: 194).
Nyelvtörténetünk ősmagyar 2000 évéből következik, hogy „a honfoglaló magyarság nyelve, bár uráli-finnugor szerkezeti alapjait híven megőrizte, akkor már jó ideje olyan sajátos magyar »karaktert« hordozott, amely a nyelvi megértés egyetlen tényezőjében sem egyezett egyik rokon nyelvünkkel sem. […] a kései ősmagyar vagy ha tetszik a korai ómagyar nyelv, amelyet honfoglaló őseink beszéltek, összehasonlíthatatlanul közelebb áll mai nyelvünkhöz, mint akár legközelebbi rokon nyelveinkhez” (Benkő 1999: 201–202).
Nyelvünk ómagyar kora. Az ómagyar kor a honfoglalástól (896) a mohácsi vészig (1526) tartott. A honfoglalás a maga tetemes kulturális változásaival s a Kárpát-medencében élő, a magyarságba beolvadó, számottevő idegen népesség a nyelvünket is új helyzetbe hozta. A nyugati római kereszténység, a korai államalapítás, találkozásunk az indoeurópai nyelvekkel, bekapcsolódás az európai kultúrába nyelvünk magmaradása és szorosabb értelemben vett európaiassága szempontjából, továbbá írásbeliségünk alakulásában is sorsdöntő volt (Benkő 1999: 195). Nyelvünk történetének második nagy „teljesítménye” e korszak túlélése volt.
A magyar nyelvtörténet írásos emlékek alapján az ómagyar kor kezdetétől tanulmányozható. Korompay Klára (2006: xxx) írja: Az írásbeliség ekkor és még évszázadokon át szinte kizárólag latin volt, a legkorábbi magyar nyelvemlékeket az ún. „szórványemlékek alkotják, melyek más nyelvű (legtöbbször latin) szövegbe ágyazva” maradtak meg, kezdetben nevek, helységnevek formájában, jogi irományokban (például a Bíborbanszületett Konsztantinosznak A birodalom kormányzásáról című műve 950 körül). Később már hosszabb-rövidebb magyar mondatok, sőt szövegrészek is fellelhetők, elsősorban az egyházhoz kötött írásokban, mint például a Tihanyi Apátság alapítólevelében vagy a Halotti beszéd és könyörgésben. A magyar nyelvű kéziratos írásbeliség a korszak végén, az ún. kódexirodalomban veszi kezdetét; a legkorábbi a Jókai-kódex (XIV. század).
A latin ábécé átvétele nehézségekkel járt, mindenekelőtt, mert a latin ábécé 21 betűből, a magyar hangrendszer viszont 40 tagból állt; a különbséget betűkapcsolatokkal (s → sz, zs stb.) és mellékjelekkel ( a → á, e → é stb.) hidalták át hosszú történeti fejlődés eredményeképpen (Korompay 2003: 281–82).
A tatátjárás nyelvünket is megrázta de az erős középkori magyar állam ezt a csapást is képes volt kiheverni.
Nyelvünk ómagyar korának vége felé – a középkorban – „szilárdult véglegessé és maradt fenn népnyelvi-nyelvjárási szinten egészen napjainkig az a markáns magyar nyelvi egység, amely nyelvünket a hasonlóan nagy területen beszélt más nyelvekhez képest szinte egyedülállóvá teszi Európában” (Benkő 1999: 195–96).
Nyelvünk középmagyar kora (1526-tól 1772-ig). A török megszállás és az ország három részre szakadása nemcsak a hódoltsági rész, valamint az erdélyi nyelv szétfejlődésével, hanem az át- és betelepítések nyelvi keveredésével is veszélyeztette nyelvünket. Ám a nép összetartozását magáénak érző magyar értelmiségben, a deákságban tudatosult, hogy ebben a nyelv meghatározó szerepű, és egységes írásgyakorlatot alakított ki. Ezt a törekvést – mint Benkő (1999: 196) írja – a magyar vallási reformáció és a nyelvileg is szorosan kapcsolódó erdélyi és magyar protestantizmus, a magyar könyvnyomtatás egybefüggő fejlesztése hathatósan támogatta. Ekként az ellenreformáció nyelvileg nem állt az egységes magyar nyelvi norma, az irodalmi nyelv kibontakozásának útjába, inkább – mindenekelőtt a magyarság összetartozását váltig gondozó Pázmány Péter érdemeként – erősítette azt. A középmagyar kor nyelvünk történetében a nyelvi egységesülés fellendülésének, a sokféle nyelvváltozat, nyelvjárás közelítésének időszaka, amelyben voltaképp az irodalmi nyelv normája alakulhatott ki (Haader 2006: xxx).
Nyelvünk újmagyar kora (1772-tôl 1920-ig). A korszakra jellemző az erőszakos németesítés jelenléte. II. József rendelete szerint hazánkban a hivatalos nyelv 1784-ben a német lett. Az erőszakos németesítés a nép, az értelmiség körében és a nemességben, a főurakban is visszatetszést keltett, harcias ellenállásként minden tevékenységük a magyar nyelv művelésére összpontosult. A nyelv a szembeszállás eszközévé vált, s a császár a rendeletét 1790-ben visszavonta.
A felvilágosodás és a reformkor a nyelv művelésének jellegzetes időszaka, a magyar nyelv fejlődésének legjelentősebb szakasza volt. A nyelvújítást az a felismerés indította el, hogy a szellemi élet társadalmi méretekben csak az anyanyelvű tudományműveléssel és szépirodalommal lendülhet fel, a magyar nyelv pedig ehhez nem volt elég árnyalt. A nyelvművelés a magyar tudomány tudatos művelésével együtt haladt, példázva a nyelv és a tudomány összetartozását. A nyelvújítás a nyelvészek, írók, költők és a tudósok, a tudományok szakíróinak közös erőfeszítéseként valósult meg, és kiterjedt az egész nyelvközösségre. Ez a korszak az európai felzárkózás és egyúttal a nemzeti ébredés, a nemzeti öntudat és önazonosság megfogalmazásának ideje volt. A nyelvújítás eredményeként hatalmas új szókincs született, megteremtődött a nyelv törvényeit, kereteit leíró, szabályozó nyelvtan, kialakult az egységes irodalmi nyelv s a nyelvi norma; összességében anyanyelvünk a fejlett európai nyelvek szintjére emelkedett. Ekkora nyelvi változás, ilyen rövid idő alatt, még Európában is párját ritkítja.
Nyelvünk újabb magyar kora (1920-tól napjainkig). A trianoni diktátum országcsonkítása következtében magyar anyanyelvűek milliói kerültek nyelvi kisebbségbe, a nyelvi beolvadás óhatatlan veszélyével. Ezeken a területeken a magyar nyelv megmaradásának esélyt csupán az ad, hogy a hátrányos nyelvi közegben élők között „az egységes magyar köz- és irodalmi nyelvi norma, a magyar nyelvi standard, mint nyelvi eszmény, ma is töretlenül él (Benkő, 1999: 198).
█ A NYELVÚJÍTÁS JELENTŐSÉGE
A XVIII. századvégi magyarság és a nyelvi kérdés. A XVIII. század utolsó harmadában a magyar értelmiség soraiban „sokan ráébredtek arra, hogy Európa gazdasági, társadalmi, politikai fejlődése a magyarságot a lét és nemlét határmezsgyéire sodorta: az elavult, korhadt társadalmi rendszer, a rendiség a természetes és szükségszerű fejlődésnek útjában áll és már túlélte önmagát; valamint arra, hogy a magyarság művelődésében elmaradt, temérdek pótolnivalója van. Azonban egyre határozottabban látták, hogy a tudományok művelése és terjesztése, az irodalom és általában a szellemi élet föllendülése csak akkor remélhető, és csak akkor válhatik a nemzet fölemelkedésének eszközévé, ha mindez az anyanyelven történik” (Bárczi 1963: 290). „Úgy tetszik, hogy a magyar nyelv azért kapott különleges jelentőséget a XVIII. század második felének Magyarországán, mert ebben az időben elindult egy olyan folyamat, amelynek során a Magyar Királyságban korábban uralkodó közösségfogalmak jelentős átalakuláson mennek át […]. Ezzel a még oly nehézkesnek és még oly lassúnak tűnő fordulattal […] a rendi államon belül a feszültségek egyik jövendőbeli fontos feltétele jött létre: a nemzeti nyelvek óhatatlanul elválasztották egymástól az addig a semleges közvetítő nyelv, a hivatalos nyelv, a latin által a jog és a mindennapi élet szokásrendje szerint összekapcsolt népcsoportokat. A kulturális és a civilizatorikus fejlődés követelményei miatt ezt a választást, a nemzeti nyelv választását a soknemzetiségű Magyar Királyságban sem lehetett megtakarítani, ahogy nyilván megkerülhetetlen volt más népeknél is. A bajok azonban nem ezzel születtek. Kétségtelen, hogy a nemzeti nyelvek ekkor induló felemelkedése éppen hogy nem gátolja majd bizonyos feszültségek létrejöttét, mégis nyilvánvaló, hogy a később létrejött nézeteltérésekért nem a korszerűsítés esélyének e következményéért most fáradozó írástudók a felelősek, hanem személy szerint azok lesznek, akik majd kirobbantják a összetűzéseket. Igaz, ez a kulturális tényeken alapuló nemzetfogalom már a születésének idején is jelez valamit (néha nem is keveset) a későbbi feszültségekből, de éppen ezekből a korai nyomokból kiolvasható gyanútlanság jelzi a születő gondolat ártatlanságát és tisztaságát is” (Bíró Ferenc 2005: 8–9, 11). Amiről itt szó van, az mai szemmel nézve és mai elnevezéssel kifejezve patriotizmus, amelynek pontos kifejezése Kazinczy 1808-ban megfogalmazott gondolata: „bennünk hazaszeretet lobog, melynek egy része a nyelv szeretete”.
Kazinczy 1793-ban szomorú látleletet állított ki a magyar nyelvről: „Készületlen minden: Lexikonunk [szókincsünk] szűk, szegény; Grammaticánk habzó, hiányos, Stylisticánk feszes, ügyetlen, s ’s ’a mi mindennél bajosabb, mi magunk, Irók és Olvasók, készületlenek vagyunk, ’s egészen készületlenek” (idézve Benkő 1982: 21). Az alapokat azonban a reformkor kezdetére már lerakták. Ugyanis a magyar irodalmi nyelv egységesítése a XVIII. század utolsó két évtizedében döntő szakaszához ért. Benkő Loránd, a korszak ismert szakértője szerint ez a két évtized „az irodalmi írásbeliségnek az előző időszakhoz képest szinte ugrásszerű továbbfejlesztésével, normalizálásával olyan széles bázist teremtett, amelyre az irodalmi nyelvi norma további belső nyelvi szilárdulása és szociális kiterjeszkedése biztosan ráépülhetett, azaz a későbbi időben a nyelvi alapot már nem megteremteni, hanem csupán tovább szélesíteni kellett” (1960: 500).
Összefoglalva: a XVIII. század utolsó évtizedeiben a magyar értelmiség egyre világosabban fölismeri, hogy a társadalom korszerűsítésének – s ami ezzel összefügg, meghatározott politikai célok megvalósításának – nyelvi föltételei is vannak. Mi a cél? A közjó szolgálata a tudományok terjesztésével. Ennek eszköze pedig a nyelv, a „számosabb rész”-nek, azaz a magyarságnak a nyelve. A tudományok terjesztésének feltételét egy általánosan ismert és gondozott, művelt nyelvben látják. Jól tudják azonban, hogy a magyar nyelv a korszerűsíteni kívánt akkori ország növekvő nyelvhasználati igényeinek csak részben képes megfelelni. Ezért erősítik fel a nyelvi egységesítési folyamatokat. A legtöbbet a közvélemény a magyar nyelv állagának a fejlesztéséről tud: új szavak százait, ezreit alkotják a nyelvújítók, fölerősödik és meggyorsul a magyar tudományos nyelvek kiépítése, Kazinczy vezetésével fordítói programot indítanak, stílusreformot hajtanak végre, választékosabbá téve a magyar irodalmi nyelvhasználatot, a szépirodalmat a magas kultúra részeként értelmezve. Tehát az értelmiség színe-java tisztában volt azzal, hogy ha Magyarországot és a magyarságot egy új, nem rendi, hanem a közös kultúrán és nyelven alapuló nemzetfogalom jegyében összefogni és korszerűsíteni kívánják – márpedig ezt akarták –, akkor – jól ismerve a magyarnak a némettel és részben a latinnal szembeni elmaradottságát – a magyar nyelv korszerűsítéséért haladéktalanul tenni kell valamit. Tettek is. Ennek volt mérföldköve az Akadémia megalapítása.
Az elnémetesedés lehetősége. A történelem tartogatott más lehetőséget is. Azt, hogy a magyar értelmiség a társadalom korszerűsítését a II. Józseftől törvényekkel is előnyben részesített német nyelv átvételével teszi. Erre kényszerült volna akkor, ha nem vállalkozott volna anyanyelve fejlesztésére. Lásd: „ha a nyelvújítás korában nem történik ez a romantikus fordulat, hogy térjünk vissza a parasztok nyelvéhez (hiszen a magyart ők használták), tehát hogy térjünk vissza, ne Bécs felé, hanem Debrecen felé, vagy Kolozsvár felé, szóval Nyugatról kelet felé, mindenesetre – akkor most elképzelhető, hogy ez [Magyarország] nagyrészt német nyelvű ország volna […]. Ma is volnának, nyilván vidéken, akik ezt az érdekes, egzotikus magyar nyelvet beszélnék. Kötelező volna az iskolában is, biztos mindenki nagyon nyűglődne vele, mert nehéz, de egyébként német nyelvű ország lehetnénk, aminek rettentő nagy előnyei lennének. Sokkal jobban élnénk, könyörgöm, sokkal nyitottabbak volnánk mindenre, sokkal könnyebb volna munkát vállalni […]. Pontosan az, amit az előbb mint abszurd képet festettem föl a német nyelvű Magyarországról (vagyis Ungarnról), az történt meg valóban Írországban” (Nádasdy Ádám 2003: 84–86).
A nyelvújítás mint nemzetpolitikai tett. A felvilágosodás és a reformkor nemzedéke a nyugati példákat követve, s Bessenyei György gondolatát magáévá téve („Minden nép a maga nyelvén lett tudóssá, de idegenen sohasem”), a honi nyelv fejlesztése, korszerűsítése mellett, s nem a német javára, illetőleg nem az elnémetesedés útjára lépés mellett döntött. A magyar nyelv úgy lett közüggyé, hogy a magyarság számára ez a nyelv vált a kialakuló új, a közös nyelven és kultúrán alapuló nemzetfogalom legfontosabb elemévé. Társadalom és nyelv, a magyarság és a magyar nyelv kapcsolatára vonatkozóan lássuk jeles tudósok véleményét. Bárczi Géza, a neves nyelvtörténész írja a felvilágosodás koráról és a reformkorról: „kétségtelen, hogy e viszonylag nem hosszú időszaknak az egyetemes magyar nyelv szempontjából döntő fontosságú, a nyelvnek szinte fennmaradását biztosító eseménye a nyelvújítás volt” (1963: 340). Deme László szerint a latin az újkor hajnalán még „előre mutatott, előre is vitt, hiszen nemzetközi volt, s Európához kapcsolt” (1986: 259). Igen ám, csakhogy Nyugat-Európa polgárosuló nemzetei a 18. századtól már anyanyelvükön művelték a tudományokat is, s ekkor a latin már nem összekötött Európával, hanem elszigetelt attól. Ezt érzékelve II. József is, hogy tudniillik „a latinnyelvűség már gátja a fejlődésnek, a magyar meg nem adekvát, nem méltó eszköze, a németet kívánta bevezetni nálunk is, az Európához kapcsolódás eszközeként. Volt ebben valami keserű igazság […]. Aligha véletlen, hogy Verseghy Ferenc és Révai Miklós, nyelvünk fejlesztésének és használatának két bajvívó bajnoka is, latinra fordítja (vissza) a szót, amikor tudományos igénnyel kíván értekezni a magyar nyelvről. Tudományos igénnyel magyarul írni: egy egyenlet volt ez akkoriban két ismeretlennel” (Deme 1986: 259–260). Folytatva a nyelvújításról való gondolkodást: „Az a harc, amelyet az új nemzedék vívott a nyelvért, s az a nyelv, amelyet e harc árán megteremtett, nemcsak előzménye lett a továbblendülésnek, hanem feltétele is” (i. m. 261). A mozgalom vezéralakjának, Kazinczynak az „irodalom- és művelődéspolitikai tevékenysége történelemformáló hatású nemzetpolitikai tett volt: általa lett magyarnyelvűségünk műveltté, modernné, európaivá; mert műveltségünk, moderns&eacut